A Tiffany stílusú kerti lámpák az egyetlen dekoratív családot alkotják, ahol nem a fém, hanem az üveg dönt el mindent. A búra több tucat külön kivágott, tömegében színezett üvegdarabból áll, amelyeket a peremükön rézfóliával körbetekernek, majd forrasztóónnal összekötnek. Bekapcsolva nem egyetlen világító felületet lát az ember, hanem mozaikot — és pontosan emiatt a szerkezet miatt kell neki a szabadban gondosabban helyet választani, mint bármi másnak a kertben.
A rézfóliás technika Louis Comfort Tiffany műhelyéből származik, és a vastag ólomprofilt cserélte le keskeny rézszalagra. Csak így lehet apró, szabálytalan darabokból növényi vagy geometrikus mintát rakni. Az igazi munkát három dologról ismeri fel: az üveg vágott, nem nyomtatott, minden darabnak saját árnyalata és felülete van — opálos, csíkos, kalapált —, a forrasztási varratokat pedig kitapintja az ujja. A sima táblára nyomtatott minta és a műgyanta utánzat fotón hasonlít, de abban a pillanatban összeesik, amikor felkapcsolja a lámpát. Nincs mélysége.
Az ólomüveg búra szerkezetéből adódóan nem tömített: az üvegdarabok között vízszintes varratok futnak, amelyeken megáll a víz. A kültérre szánt Tiffany lámpák többnyire IP44 védettségűek, vagyis minden irányból érkező fröccsenő víz ellen védettek. Ez elég az ereszkiállás alatt, a bejárat fölött, a tornácon, a loggián és a fedett terasz alatt. Nem elég viszont olyan falra, amelyet ver az eső, és végképp nem elég egy gyep közepén álló oszlopra. Ha a kiszemelt hely fentről ázik, inkább válasszon tömített, egybefüggő üvegű lámpást.
A színezett üveg a fényáram tekintélyes részét elnyeli — a borostyán és a vörös a legtöbbet, az opálos fehér a legkevesebbet. Az a lámpa, amely papíron 400 lm, a falra érezhetően kevesebbet ad. Ezért a Tiffany búra alá a megérzésnél erősebb fényforrás való, és mindig meleg színhőmérsékleten: 2200–2700 K. A hideg 4000 K szétveri az üveg színskáláját, a borostyánból koszt csinál, éjjel pedig jóval zavaróbb — ami számít, ha a szomszéd ablaka tíz méterre van. A meleg fény ráadásul kevesebb rovart vonz, és kíméletesebb a ház körül amúgy is köröző denevérekhez.
Télen a fagyás-olvadás ciklus dolgozik: a víz bejut egy hajszálrepedésbe a varrat mellett, megfagy, szétfeszíti, és néhány szezon után leválasztja a fóliát az üvegről. A szabadban tartott ólomüvegek gondjainak zöme innen ered. A gyakorlati minimum: tető fölötte, szabad vízelvezetés a lámpatestből, és évente egy átnézés — a varratok áttörlése, annak ellenőrzése, hogy a patina nem megy-e át zöld kivirágzásba, szükség esetén vékony viaszréteg. A test és a fali tartó öntött alumíniumból vagy sárgarézből legyen. Télen sózott út mellett a horganyzott acél két-három szezont bír, többet nem.
Ezek a lámpák 230 V-ról mennek, és villanyszerelő köti be őket; a vezeték védőcsőben fut, a kötődoboz pedig száraz helyre való, nem a búra mögé. Mivel díszvilágításról van szó és nem használati fényről, jól működik hozzá alkonykapcsoló vagy időkapcsoló: este felkapcsol, éjfél után lekapcsol, ez csökkenti a fogyasztást és a telek fölötti fényfátylat is. Mozgásérzékelő ide kevésbé illik — a mozaiknak kell egy pillanat, hogy jól mutasson, a percenként felvillanó fény pedig a leggyorsabb út a szomszéddal való vitához.
Eresz alatt igen, sok szezonon át. Nyitott északi falon vagy oszlopon néhány évnél többet nem várnék a varratok javítása nélkül.
Puha ronggyal, langyos vízzel, egy csepp mosogatószerrel. Ammóniás ablaktisztítóval nem: az matt foltot hagy a forrasztás patináján.
Kültéren gyakorlatilag mindig fali: az ajtó mellé, az eresz alá, a házszám közelébe. A függesztett és állólámpás ólomüveg beltéri műfaj.
Illik, amíg ez az egyetlen díszes elem a homlokzaton. Egy másik dekoratív lámpa mellett a kettő elkezd veszekedni.
Ha a nyílt térre valami strapabíróbbat keres, nézze át a teljes kerti lámpák kínálatot.
